Megígértem, hogy folytatom a zenei AI-ról szóló írásomat, ha lesz új fejlemény. Egy nappal később a fejlemény csak az, hogy eszembe jutott még egy csomó gondolat. A fotón én látszom, egy értelmetlen, de jóleső tevékenységet folytatva éppen a 80-as évek derekán. Ehhez kapcsolódik a S01E02. (Az első rész itt olvasható)

Lehet, hogy úgy tűnt az írásból hogy a művészetekkel való foglalatoskodásra lenézek, vagy utálom, hogy ezt csinálom. Szó sincs erről, nem cserélném le az életemet semmi másra. Nem csak hogy szeretek ezzel foglalkozni, hanem semmi mással nem szeretek ennyire foglalkozni. A kedvenc tevékenységeim (nagyjából ha jól emlékszem, kb 5 éves koromtól kezdve)

1. zenével bíbelődni
2. a zenével bíbelődésről gondolkozni

A kettő fontossági sorrendje sokszor változott. Általában az 1.) van az első helyen, de néha a 2.). Most sokáig a 2.) volt, de épp megint az 1.)

Valamint, azt sem gondolom, de ezt írtam is a S01E01-ben, hogy a zenei AI megváltja a világot, amúgy azt sem gondolom hogy hosszú életű lesz a Suno a mai formájában. Kiknek csinálták? Az embereknek? Az emberek egy ilyen dolgot szerintem nagyon gyorsan megunnak, sokkal érdekesebb a világ annál, mint hogy sokáig fenntartsa az érdeklődést az, hogy dalokat generáljunk egy prompttal. Valahogy nem látom magam előtt, hogy valaki felkel reggel, és az első dolga az, hogy belép a Sunoba és kér egy szamba számot, aminek a szövege a második világháború eseményeinek összefoglalása. Ez az emberek (ezt úgy értem, hogy a nem-zenészek) számára egy gimmick, egy vicces hülyeség, amiből naponta szembejön ezer, ha valaki akár egy órát tölt csak naponta az interneten, akkor is.

Arra, hogy inkább a zenészeknek csinálták, most már egyre több jel utal, a Suno és az Udio is elkezdett megállapodásokat kötni a nagy kiadókkal, elmúlt az a nagy “szemben a világgal, leszarjuk a szabályokat, mindenkitől lopunk és kapjátok be”-energia, és megpróbálnak jó fejek lenni, hozzá kell hogy tegyem, hogy az, hogy valaki az óriáskiadókkal gyakorolja a jófejséget, és a független zenei világra továbbra is nagy ívben tojik, azért a jófejségnek egy roppant szelektív és kicsit sem szimpatikus verziója.

Amit az egész diskurzussal kapcsolatban érzek, és amiért megírtam az E01-et, az főleg az, hogy az érvek, amelyek elhangzanak a zenei AI-al szemben, a szembenézés hiányával, és a művészet világban való szerepének félreértelmezésével küzdenek. A szerzőség, a jogdíj rendszere, és főleg a művészek halála utáni 75 vagy 100 évig tartó védettség, amelyek által az örökösök még generációk múlva is részesülnek a híres szerzők jogdíjaiból, bár személyesen megnyugtató (a lányom fog kapni valami zsetont, ha már elpatkoltam), mégis van benne valami fura, és indokolatlan.

A zenei AI nem növeszt agyat. A Chatgpt sem növeszt agyat. Ezektől nem leszünk kreatívabbak meg okosabbak. A termékenységet viszont tudja növelni, de milyen áron? A zenei AI esetében erről elég konkrét tapasztalataim vannak - nagyon kényelmes és valahogy egy gyors, Forma 1-es munkatempó érzetét adja, hogy másodpercek alatt komplett zenei részeket átfordítani valami másba, kipróbálni új ötleteket, amik az AI-tudásmassza testéből jöttek elő. A hátülötője mindennek viszont az, amit szerintem a Chatgpt-vel kapcsolatban már többen megtapasztalhattatok, hogy amióta vannak ezek a vackok, semmiben nem lehet megbízni a hallucinációk miatt.

Ha valami fontos és precíz információra van szükségem, akkor először beütöm a Geminibe, mert arra van előfizetésem, de aztán beütöm a Chatgpt-be és aztán a Claude-ba is, mert egyik sem megbízható annyira, hogy egy tényleg fontos dolgot rábízzak bármelyikre. A zenénél ez úgy csapódik le, hogy megkérem a Suno-t, hogy egy adott szakasznál a dobokat cserélje ki brazil ütőhangszerekre. És ha ezt megcsinálom különféle paraméterekkel meg prompttokkal egymás után 10x, akkor kijön egy olyasmi eredmény, amit szeretnék, de nagyon sokat kell válogatni, a felesleges dolgokat kiszűrni - például azt, amikor az AI se szó, se beszéd, azt gondolja hogy nekem nem csak dobok kellenek, hanem valamiért generál egy komplett számot, énekestül, mindenestül. Na, ilyenkor lángol az agyam. De még így is, valahogy gyorsabban haladok vele, mintha a régi módszerrel, hangmintatárakkal, zenei szoftverekkel, pluginekkel csinálnám meg ugyanazt. Vagy felbérelnék egy brazil ütőszenekart, az nagyon drága lenne.

Szóval hasznos ez, de sokszor teljesen haszontalan. Mint mi, emberek. És most már, mióta vannak, nehezebb nélkülük, mert hozzászoktunk, hogy vannak, mint ahogy az elektromossághoz, vagy a központi fűtéshez, vagy a mikrohullámú sütőhöz, vagy az internethez.

Így megy ez, mondta Kurt Vonnegut.

Többen kérdezték az utóbbi időben, hogy mit gondolok az éáj-ról (ejtsd, AI), különösen a zenére vonatkozóan. Na, ezt én is meg szoktam kérdezni magamtól, és az alatt a pár év alatt, mióta ez a dolog az életünk része lett, gondoltam már hideget, meleget és langyosat felváltva. Kábé mostanra viszont kialakult egy olyan gondolásom, amit már nem szégyellek megosztani, ezért sok szeretettel mutatom be nektek a Nagy Automata Hangjegyizátor Ambrus Vélemény 2026 06 című dolgozatomat, lehet rá jegyeket adni, hangjegyeket is akár, de nem haragszom arra se, aki egyest ad.

A dolgozatnak a címében azért van dátum, mert most épp ez van, és én nem működtetek jósdát, egy év múlva, vagy egy hónap múlva, vagy egy nap múlva lehet, hogy egészen más lesz a helyzet, olyan gyorsan változik a világunk. Azt meg tudom ígérni hogy jövőre is fogok írni erről, hátha kiderül addig valami új dolog. A dolgozatnak a címe pedig azért lehet ismerős, mert jó kis AI-os módon, szégyentelenül elloptam, vagy etikusan újrahasznosítottam (a vallásunkból adódó helyes megfejtés aláhúzandó). Roald Dahl walesi származású XX. századi író (itthon főleg a Charlie és a Csokigyár, és a Fantasztikus Róka úr írójaként lehet ismert), A Nagy Automata Grammatizátor néven 1954-ben írt egy sci fi-novellát (több, mint 70 éve!), ami hidegrázós módon magyarázza el a Chatgpt születését, különös hangsúllyal arra, hogy milyen hajmeresztő és felforgató szerepe lesz a könyviparban annak, ha egyszer valaki épít egy olyan gépet, ami történeteket tud kiköpni magából.

Először azt írtam, hogy “történeteket tud kitalálni”, de kijavítottam, mert valójában az LLM rendszerek, mint a Chatgpt és társai, nem találnak ki semmit, azon kívül, hogy aki előttük ül, mit szeretne hallani vagy olvasni, azt már egészen jól kitalálják, de hogy ez egy autonóm kitalálás volna, arra nem utal túl sok jel. És a többi, mondjuk így kevésbé sarkosan, iparművészeti felhasználásra megépített AI-rendszer, a kép-, videó- és zenegenerálók sem működnek egészen másként, már csak azért sem, mert mindegyikhez oda van biggyesztve egy Chatgpt-hez hasonló LLM rendszer, amelyen keresztül beszélgetünk velük.

Azért az erre is igaz, hogy minden új technológia félelmetes és csillogó, nagyszerű és borzalmas egyszerre, minden ilyet használ az ember jóra és gonoszra egy időben (akár ugyanaz az ember), és mivel az internet előtti időben is eltöltöttem vagy 22 évet, a saját szememmel és a saját káromon tapasztaltam ezt meg, sok kortársammal együtt.

Az AI rendszerek művészeti leágazásai szerintem nem károsak, és nem okoznak világvégét, és nem okoznak tömeges művészhalált és -munkanélküliséget. Utóbbit már csak azért sem, mert a művészet és a munkanélküliség eleve kéz a kézben járnak, amióta művészet van a világon. Ez az a tevékenység, bármilyen formáját végzi is valaki, amit a lehető legnehezebb beilleszteni az összes többi emberi tevékenység közé, és mindig az volt, és mindig az lesz, hogy ha valaki hangjegyeket vadászik egy lepkefogó hálóval, majd kiáll a főtérre kornyikálni, az bakfitty és sosem lesz annyira megbecsülve, mint az, aki a kenyeret süti minden hajnalban. Vagy ha nem is bakfitty, de azért bakfittyebb mint a kenyérsütés. Ezt el kell fogadni és kész és így van jól.

A fő gondolatom pedig ez: a művészeti célú AI-rendszerek azért jók, mert elég jól lemodellezik azt, ahogy a művészet egyébként működik. Van egy nagy szépségmassza, amelyhez minden korban hozzátapasztunk új szépségeket, amelyeknek más a színe, az illata és az íze, mint a régi szépségeknek (azért annyira divatosak épp ma), és aki zenét csinál, vagy könyvet ír, vagy festményt fest, az ebből az óriás szépségmasszából dolgozik, még akkor is ha közben azt gondolja hogy a spanyolviasz kitalálásának fontos fejezeténél jár (nem jár). És ha kész a mű, akkor az automatikusan bekerül a Nagy Hozzátapasztó Gépbe, amelyik nem árul zsákbamacskát, és bizony hozzátapasztja a nagy masszához a kis új szépséget.

A hozzátapasztás megakadályozásának pedig semmilyen módja nincs. Ez olyan törvény, mint hogy a levegőben oxigén van, a tárgyak, ha leejtjük őket, akkor lefele esnek, nem pedig felfele. A hozzátapasztás gépezetében maximum csak egy világvége, vagy mondjuk az alexandriai könyvtár leégése, ilyen szintű katasztrófaesemények szólhatnak bele, de ezek is csak átmenetileg rongálják meg a masszát.

Korunkban a legismertebb, és ezáltal legproblémásabb zenegeneráló rendszer, a Suno (és társai) egy eléggé műanyag, és temus verzióját modellezik le ennek az eseménysornak, de valahogy azért mégis lemodellezik. Van egy nagy massza és abból hívunk elő dolgokat, amit a művészeti egyetemeken profin megtanított önbecsapás tudományát elsajátítva, saját műveknek nevezünk. A kopizás művészete, vagy az, hogy mások tollaival ékeskedünk, vagy mások művészetén élősködve művészkedünk, vagy másokra épülve csinálunk új dolgokat, vagy másokra épülve csinálunk pont olyan dolgokat, mint a régi mások - ezek mind, mind, annyi ideje léteznek, mint maguk a művészetek. Temus, gyorskaja-megoldásban csak pár éve van lehetőség arra, hogy például Zámbó Dzsimi számokat hallgassunk Doom metal verzióban, parlamenti felszólalások szövegére, ez igaz. De azon kívül, hogy minden SOKKAL GYORSABBAN történik, mint pár évvel ezelőtt, nem látok elementáris változást.

És akkor jöjjön az ördög ügyvédje, vagy inkább az egész legal team, gyertek csak, beszélgessünk, én nem félek senkitől.

Első érv, a Spotify-ra feltöltött többszázmillió AI szám káros a zeneipar számára és a zenészek pénztárcájából húzza ki a lóvét. Ezzel az érvvel több probléma is van. Az első az, hogy maga a streaming rendszer, tökmindegy hogy Spotify, vagy Apple Music vagy Tidal, teljesen mindegy tényleg, ugyanazon az alapon működik: előfizetés, fillérek az alkotóknak. Mindegyik, alapból fenntarthatatlan, és az AI előtt is az volt. Ezek a cégek nem tudnak folyamatos felhasználóikör-bővülés nélkül létezni, és a felhasználói kör már nem nagyon tud tovább bővülni, amihez a recesszió is hozzájárul, de az is, hogy akinek kell Spotify a nyugati világban, annak már van. Azok a válogatott módszerek, ahogy a Spotify módszeresen szopatja főleg a független zenészeket, sokkal régebb óta tartanak, mint az AI zenegenerálás, az igaz, hogy ez most még egy óriás szöget belevert azért a koporsóba, de nincsenek illúzióim, ez nem fenntartható, valami mást kell kitalálni. Ez nem működik és kész.

És azt is érzem ezzel kapcsolatban, hogy például a csalók, akik millószámra töltik fel az AI -generálta zenéket, hogy aztán a zenészeknek járó közös pool-ból az erkölcsi rendszerünk szerint számukra egyáltalán nem megérdemelt összeget húzzák ki (ami ugye a nulla volna), nem más annyira, mint amikor a vadnyugaton vagyunk, süttyög a gőzvonat, megjött a pénzeszsák a zeneszerzőnek és dalszövegíróknak, és miközben a kalapos munkás lóháton üget a bank irányába, egy másik bajszos kalapos akinek jobb puskája van, belelő egyet és elveszi a pénzeszsákot és a lovat, és eliszkol vele az óperenciás tengeren túlra. Ez nem AI-kérdés, hanem bűnüldözési kérdés, ezt jognak és a rendvédelmi szerveknek kell megoldania (más kérdés hogy sikerül-e nekik, dehát ugye a vadnyugati csibészeket se mindig sikerült elkapnI)

Következő érv: az én zenémmel ugyan ne tréningezzék a Nagy Automata Hangjegyizátort, azaz mondjuk a Sunót, nem adtam rá engedélyt!!!! Ez nem szép dolog, valóban nem. Főleg, hogy egy tőzsdén levő vállalat ezt csinálja, hogy egy szippantóskocsival hirtelen a világ összes zenéjét felszipákolja és abból építi meg a saját főhadiszállását. Csak hát ez is olyan, hogy büntetőjogi felelősség és egyebek, és máris a jog dzsungelében vagyunk, és csak egy svájcibicska van nálunk. Ha a művészet szempontjából nézzük, akkor ez a működés viszont egészen pontosan ugyanaz, mint ahogy eddig működött a szépségmassza, amit az előbb írtam. A zenészek (festők, építészek, stb) gátlástalanul lopnak egymástól, saját maguktól, mindenkitől. Van, aki észreveszi (párszor észrevettem, és baromi szarul éreztem magam utána) van aki pedig figyel rá, hogy ne csinálja. Csak ezzel egy olyan további probléma van, hogy aki túlságosan sokat görcsöl azon, hogy valami égrengetően eredetit hozzon létre, az nem fog létrehozni semmit. Ismerem ezt is, bénító erejű az alkotásnál az, amikor folyamatosan megkérdőjelezzük saját magunkat, hogy ez a dallam, vagy ez a sor, nem hasonlít-e túlságosan arra a másikra, és akkor jaj, mi lesz. Semmi, semmi nem lesz. Ha az a másik nem a Téjlor vagy Michael Jackson-örökösök, vagy bármely híres előadó szemfüles serpákkal, akik a szart is kiperlik belőled, akkor semmi nem lesz (Amúgy, hősőm Presser Gábor, aki a Kanye Westet egy ilyen ügyben népmesébe illő módszerrel tanította móresre, ezt nem tudom, tudtátok-e) Ugyanakkor a Blurred Lines-per pedig azt is megmutatta, hogy egy teljsen alaptalan plágiumvád is átmegy az USA bírósági rendszerén, hiába vagy te Pharrel Williams, korunk kábé legnagyobb zenei producere. Szóval még a jog sem működik úgy, ahogy az elvárható lenne, csak néha.

Következő érv: az AI generált zene szar. Ezzel kapcsolatban elmesélek nektek valamit, ami két emberrel történt meg, akiket ismerek, egyikőjük sem zenész és mindkettejüknél ugyanazt vettem észre. Az egyikük nő, a másikuk férfi. Suno generált számok, elküldik nekem, ragyogó szívvel. Nézd, mit csináltam! Ugye, milyen jó? Én csináltam! Nagyon menő! És erre lehet cinikusan azzal válaszolni, és valójában igaz is, hogy ezt valójában nem te csináltad, hanem a szerverek valamelyik olyan amerikai államban, ahol olcsó az áram a sok vízerőmű miatt. És bevallom, egyikőjüknek, a srácnak, pont ezzel feleltem. És aztán meg nagyon megbántam. Az amatőr, kezdő, vagy alkotáshoz egyáltalán nem értő, vagy az alkotás örömét kóstolgató emberek számára olyan boldogságtabletta az, hogy a Suno az én szövegemből!!!! csinál egy számot!!!! az enyém!!!! Nézd, itt a borító, ezt is én generáltam! - ebben van valami ellenállhatatlanul kedves, és ha ezeknek az embereknek a napjait, az életét egy percre is jobbá teszi az, hogy van egy ilyen rendszer, akkor már megérte.

A legtöbb “text-to-audio” módon generált zene szerintem is szar (ha már itt vagyunk, szeretettel ajánlom életem első, és egyetlen, prompttal készült Suno-művét, melynek címe: Minden szar, itt hallgatható) . De ha elképzeljük hogy 1999-ben járunk, egy párizsi nagy cd-boltban, amikor még voltak ilyenek, és bekötött szemmel kell egy akármliyen cd-t kiválasztani a polcokról, és aztán berakni, és meghallgatni. Képzeljük el és hallgassuk végig, mondjuk country, vagy mulatós, vagy rap, vagy rock. Bármi lehet. Nem valószínű hogy jó lesz. Lehet persze szerencsénk. De a zeneipar, amióta létezik, úgy működik, hogy végtelen mennyiségű közepes, semmilyen izét termel. És ennek van értelme, hiszen ezekhez képest a Michael Jackson mennyivel jobb. Vagy a Téjlor. A bődületes mennyiségű, közepes, semmilyen zenét nem az AI hozta be az életünkbe, hanem a zeneipar. Az AI lekopizta azt a temérdek közepes izét, amit beletöltöttek, és rém ügyesen képes közepes izé előállítására szövegprompt alapján. Én ebben sem látok semmi rosszat.

Én jelenleg olyan módon használom az AI-t, hogy átalakíttatok vele dolgokat. Ezt a Suno fizetős üzemmódjában lehet megtenni. És ezzel is vannak jogi problémák, ez az egész egy bejáratlan ösvény az erdőben, mi lesz azzal amit feltöltesz, vajon más is használhatja-e, stb stb. De: megmondom nektek őszintén, baromi jól működik nekem. Más hangszerelésben meghallgatni dalokat. Gitárszólót átalakítani vonósokká egy gombbal. Ötletelni egy félkész vacak ötleten, amin már évek óta ülök és szétvet az ideg, hogy miért nem lett belőle dal. Ilyenek Szóval lehet ezt okosan használni. Csodát nem kell tőle várni, egy eszköz és kész. Nem a második eljövetel, de nem is az antikrisztus, ebben a kettőben biztos vagyok.

(A képen a 80-as évek A Nagy Automata Hangjegyizátorát, a Commodore 64 dobgép programját küldöm éppen, a testvéreim nagy örömére, őket levágtam a fotóról hogy ne lássátok a szörnyülködő arckifejezéseiket)

Román film. Mi az, hogy román filmet nézek? Miért nézek román filmet? Vannak román filmek? Hát, vannak. És brutálisan, észveszejtően jók (is, nyilván náluk is van Hogyan tudnék...-féle tömegtermék) De amúgy, teljesen őszintén, hiába telt el azóta már kb 36 év hogy a Csau kinyiffant a feleségével együtt, azt érzem hogy nem igazán került helyére a magyar kulturális térben a román BÁRMI. (Arról hogy a román zene mennyire kegyetlenül jó, majd később)

Nem gondolom hogy teljesen hülye lennék, meg fogékony se vagyok a szélsőjobboldali faszságokra, de még így is, a történelmi helyzetünk, és az hogy ténylegesen szar volt magyarként élni Erdélyben a Csau alatt, csinált egy olyan fura torzulást a magyar kulturális térben, ami alól én sem tudtam kivonni magam, és ami miatt még a műveltebb, vagy intellektuálisabb társaságokban is a román szó furcsaságot, felszisszenést és zavart okozott, fájdalmasan sokáig. Románok = szőröstalpúak, román kultúra = miaz? csak a magyaroknak köszönhetnek mindent nyilván. Izé. Most ez túlzás, de ez sajnos egy eléggé általános vakfoltja a magyar társadalomnak, aminek van oka, de akkor is vakfolt, semmi kétségem nincs efelől.

Nekem a belépési pont a román filmekhez a velem egykorú Radu Jude 2023-as filmje volt (azóta megnéztem majdnem az összeset, és szerencsém lehetett, azt érzem, hogy ez az eddigi legjobb) Do Not Expect Too Much From The End of The World a címe). Dokumentarista jellegű, társadalmi filmek, tele szépséggel, rondasággal, és főleg az elbaszott keleteurópai létezés nagy kérdéseinek kizárólag groteszk módon feldolgozható magyarázatával, amikben pont annyi a humor, mint a sebtapasz-letépős őszinte szembenézés.

Tegnap megnéztük a Lazarescu úr halála című román mozifilmet (eredeti címe: Moartea domnului Lăzărescu). Pár éve Visky Ábel, akivel a Kell egy oroszlán című Marék Veronika-doksifilm rendezőjeként találkoztam, hívta fel a figyelmemet arra, hogy ez az, ami belökte a román újhullámos mozi motorját 2005-ben, és sokáig halogattam, mert nem volt fent sehol, meg hát egy halál, főleg egy úré, sejteni lehetett, hogy már nem fiatal, valahogy nem vonzott a tévé elé.

Nem fogjátok elhinni hogy hogy sikerült: pár hete, miután megtudtam, hogy a művészfilm-videótékák final bossa, az amerikai Criterion Channel Magyarországról is elérhető egy nagyon pici trükközéssel (egy hárombetűs, mássalhangzókból álló szó a megoldás, de csak a regisztrációnál) elkezdtem összeállítani azt a listát hogy mik azok a román filmek, amiket még nem láttam. A totális szürreália amúgy, hogy egy cirkuszi mutatvánnyal felérő trükközéssel kell egy USA-beli szolgáltatónál megnéznem azt, ami itt készült a szomszédban:)

Szóval Lazarescu úr, 62 éves alkoholista bácsi aki 3 macskával él, a lánya külföldön, rosszul lesz egy átlagosan lepukkant bukaresti társasházban, átjönnek a szomszédai, próbálnak neki segíteni, beszélgetnek vele, mentőt hívnak, nem jön a mentő, adnak neki valami gyógyszert, amin összeveszik a szomszéd férfi és a felesége, mert a férfi azt mondja hogy ezt a gyógyszert nem lehet, inkább egy másikat, meg közben a szomszéd nő leégeti a birsalmalekvárt, közben a bácsi még rosszabbul van, közben jön egy mentős asszony, az próbálja lefektetni Lazarescu urat, aztán hárman próbálják kitalálni hogy fektessék fel az ágyra, satöbbi satöbbi, az alaphangulat ilyesmi.

És az alaphangulat gyönyörű, felemelő. Szörnyű, vicces, kedves, brutális tükör, tele nagyon nagyon sok humanizmussal. Az orvosok aztám a korházban sokszor taplók, aztán kiderül hogy mégse, aztán a növérek próbálják megfejteni hogy mi legyen, közben valami tömegbalesetben meghal a városban 20 ember, és mindegyik kórház tele, a bácsit meg ideoda küldözgetik, de ezért valahogy konkrétan senkire nem tudsz haragudni, mert látszik hogy ez a szerkezet, ez a vasfüggöny után maradt béna, rozsdás hajóroncs , ami az egészségügyünk, és úgy távolabbról a társadalmunk, ennyire szürreális.

Nekem mindig bajom volt a magyar szocioérzékeny filmekkel. Nem a dokumentumfilmekkel, mert abban szerintem nagyon erősek voltunk a szocializmusban is. Hanem az ilyen nagy szociális kérdéseket feltevő filmekkel. És nekem Tarr Béla filmjeivel is az a bajom, hogy sok-sok klassz dolog van bennük, de valahogy nem jut túl egyik sem azon hogy exponálja ezt a szörnyű helyzetet a hajóronccsal, amiről az előbb írtam. Kiutat, meg melegséget, meg reményt csak nagyon pici nyomokban tartalmaz.

Radu Jude, aki asszisztensként dolgozott a Lazarescu úrban Cristi Puiu rendező mellett is hasonló úton jár, mint ez az egészen kivételesen klassz mozi. A bukaresti hétköznapok úgy vannak benne mindkettőjük munkájában, hogy teljesen ott vagy, és az tényleg az, Bukarest. Aki egyszer is járt Romániában, az pontosan érti, hogy mi ez, hogy miért ennyire olyan. Mondjatok egytelen filmet nekem az elmúlt 40 évből, magyar filmet, amiből kiderül hogy milyen Budapest úgy igazából. Nem a fenszi, szép épületekkel flexelős Budapest, hanem az igazi Budapest a nyomi bérházakkal és a benne lakók igazi problémáival. Egyet se tudok mondani.

Szívből ajánlom ezt a filmet, tényleg mindenkinek. Sokkal több van benne tartalmilag és érzelmileg is annál, mint amiket leírtam, de akkor szpojlereznem kellene elég sokat, és szeretném ha inkább megnéznétek. És Radu Judétól is bármit.

Tegnap este megnéztük a Ragyogást és másodszor is elvarázsolt, de mint minden jó film, most más miatt, mint legutóbb. Eszembe jutott Stephen King, és hogy mennyire ki volt akadva erre a filmre, mert nem volt hű a könyvéhez (?!?) és azt hiszem rájöttem mi lehet a háttérben. Szerintem egy olyan dolog, amit maga Stephen King sem tud, vagy nem ismer be saját magának.

Elmondom engem melyik oldalról érintett meg. A Jack Nicholson karakterről nem sokat tudunk, de valami olyasmi elég hamar felsejlik, hogy sikertelen/gyötrődő/megakadt író. Aki bármikor belefogott bármiféle alkotó tevékenységbe, az pontosan ismeri ezt: halogatunk, külső körülményekre fogjuk, még többet halogatunk más körülményekre fogjuk, és aztán hogy a IMMC nevű kivaló, magyar rapzenekart idézzem:

10 print “hülye barom”

20 goto 10

(ez a 80as években népszerű basic programnyelvben egy végtelen ciklus:)

De nem akarok a többes szám első személlyel ködösíteni, beszélek inkább magamról. Más embereket nyomasztok azzal hogy nem megy, a legközelebbi családtagjaimat, az élettársamat/feleségemet/gyerekemet/kollegáimat nyomasztom azzal hogy nem megy. Ha megy. akkor meg azzal hogy miért nem megy jobban, gyorsabban, úgy általában faszábban és egyből. Mindenkit baszogatok, saját magamat is beleértve. Mindenki zavar, hogy miért van ott, vagy miért nincs ott. Amikor az zavar hogy miért nincs ott, vagy miért nincs jelen valaki amikor segíthetne, ez az egyszerűbb képlet: a magány őrülete a tehetetlenségben. De amikor az zavar, hogy valaki miért van ott (a filmből nagyon emlékezetes rész, mikor először jön oda az asszony az írógépen mókoló Jack Nicholson karakterhez aki egy félelmetesen felkavaró jelenetben alázza meg a feleséget de közben igazából saját magát), szóval amikor az a probléma hogy miért van ott valaki, az leginkább az irigység. Zavaró az hogy valaki normális, nem úgy mint mi, akinek van egy a külvilág által szépen beszabályozott ritmusa és feladatköre, és ez harmonikus és irigylésre méltó állapot, és nálam is így kellene hogy legyen, de nincs így, és ezzel nagyon-nagyon nehéz szembenézni.

És ezt az élethelyzetet sokféleképp lehet kezelni, én az évtizedek alatt rosszul és jól, sokszor rosszul, kevesebbszer jól, de mindig igyekszem. (Jó, ez nem érdem, igyekezzen is mindenki aki nem pszichopata, azon a téren mindenképp, hogy próbáljunk kedvesek lenni az emberekkel körülöttünk:) A Ragyogás egyik fő dilemmája, meg gondolata - legalábbis nekem! - ez. És a könyv és a film közötti fő különbség, hogy a Jack Nicholson karakter a könyvben az elején még kedves, családszerető ember és aztán az alkohol és a bezártság hatására őrül meg lassacskán és aztán miután bekattant, mintha belátna mindent és magára robbantja a szállodát. A filmben ilyenről szó sincs, a filmben egy veszélyes őrült az első pillanattól kezdve, a legutolsóig. És most arról tényleg csak zárójelben szeretnék megemlékezni, hogy hála a jó istennek, a Kubrick minden olyan maníros baromságtól megkímél minket, amik miatt nekem a Stephen King mindig egy eléggé kiszámíható és középszerű író volt, minden könyvében ez van hogy kisváros béke normális emberek és akkor bekúszik a gonosz, juj-juj és jönnek a természetfeletti erők, és én meg elnyomok egy akkora ásítást hogy majdnem kiakad az állkapcsom.

Kubrick egy hipergyenge, rajzfilmszerűen tehetetlen női karaktert csinált, és én ezt is értem: a Jack Nicholson karakter pont ennyire erőtlen nőket válogat/tűr meg maga mellett. De sok minden mást is változtatott, először is az alkoholnak is egészen más és sokkal érdekesebb szerepe van, mint az a sztereotipikus mese, hogy az önpusztítás hogyan teszi tönkre az életeket - nem mintha nem tehetné tönkre, dehogynem. De a filmben az alkohol és az a bál, ahol a többször visszatérő álomszerű jelenetek vannak, nekem teljesen mást üzennek. Valami olyasmit, hogy ez az ember, aki a családját terrorizálja az alkotás képtelensége miatti őrületével, ez az ember kettős életet él, mert amikor nincs otthon a családjával, akkor az az óriási szmokingos-öltönyös, báli kosztümös high society sereglet hordja őt a tenyerén, amely a legutolsó jelenetben egy fotón is megjelenik, egy hatalmas szállodai buli kellős közepén mosolyog Jack Nicholson, a film sztorijához képest 50 évvel korábban. Tehát ez az ember mindig itt volt, a világ azt látta belőle, hogy egy hibátlan öltönyös úr, aki a nők kedvence társalgásban, a férfiak kedvence bridge-ben, és közben meg otthon halálra szadizza a családot.

Nem szadiztam halálra sosem a családomat, és nem is voltam sohase óriási társasági ember. De ez a hasonlat, és ez a felállás nagyon-nagyon ismerős, és én örülök hogy Kubrick ilyen irányba áramvonalasította a forgatókönyvet. Ez a zenében, szórakoztatóiparban végtelenszer előfordulő képlet, a simulékony simlis barmok, teljesen okénak, sőt pozitívnak tűnnek a külvilág szemében. És aztán meg hazamennek és indul a baltával fenyegetőzés. És persze, túlzás, minden túlzás, de nagyon szépen túlzás. Érthetően túlzás, mint ahogy az álomszerű-természetfeletti erők kisgyereken keresztüli megjelenései, a különleges kapcsolat az őserőkkel, és a szálloda fekete szakácsával. Minden túlzás, de minden mélyre megy, olyan mély rétegeit piszkálja meg ez a film az emberi agynak és léleknek, amikre nem is láttam még más példát (na jó, Barry Lyndon meg Eyes Wide Shut, de azokat is Kubrick rendezte:)

(A végére egy meglepő apróság: totál Twin Peaks egy csomó jelenet, nem gondoltam volna hogy ennyire sokat nyúlt ebből a filmből Lynch! )